„Ha már nem
leszek és meghaltak azok is akik ismertek,
olyan lesz mintha nem is éltem
volna.”
Ez a sor
nagyot ütött nekem!
Már egy
ideje agyalok azon, hogy egy életem van és, hogy azt miért nem úgy élem,
ahogyan szeretném. Miért azt teszem,mondom amit a másik akar, nem pedig azt
amit igazán én szeretnék? Hatalmas a félelem bennem, hogy Önmagam
lehessek!? Ha azt csinálom amit én
akarok, akkor a másik nem fog szeretni és elfogadni. Na az meg milyen? Rohadt
szar !! Tudom, hisz eddig e szerint éltem. Csak hogy nem fogok másik
esélyt kapni az Istentől, nem fogja azt mondani, hogy- jól van kislány, ezt az
életedet, jól elkúrtad, úgy éltél, ahogy mások mondták,- tesék itt egy másik,
ezt most úgy éld ahogy Te akarod, nem törődve azzal, hogy mások mit szólnak.
Tegnap a
szülinapom alkalom volt hozzá, hogy megfogadjam, miszerint levetve magamról
minden álarcot, hallgatva a belső hangomra cselekszem, nem úgy élem az életemet,
ahogyan eddig, hanem figyelek magamra, hogy az a drága lényem mit szeretne. Nem
úgy csinálom meg a teendőket, hogy na még ezt, meg ezt, na meg ezt is meg kell
csináljam, hanem egyszerűen csak csinálom, ugyanis megfigyeltem, hogy ha rápörgök,
hogy még mennyi mindent kell egy nap megtegyek, akkor nem készülök el szinte
semmivel, de ha csak szépen sorban teszem amit éppen akarok, akkor minden olyan
flottul működik. Az emberekhez pedig úgy viszonyulok, hogy azt mondom nekik
amit éppen szeretnék, és aztán hogy ő mit gondol arról amit mondtam, az már
ugye az ő dolga. Az életet pedig úgy élem meg, ahogy azt igazán szeretném (
persze bizonyos korlátok között, mert ugye dolgozni nem árt elmenni J ), ha épp tombolva tányért vagdosva
a földhöz, akkor úgy, ha éppen pihenve kint a szabadban, akkor úgy, ha nincs
kedvem valamihez, vagy valakihez akkor azt úgy cselekedve. Egy dolgot szem előtt
tartva próbálok élni, hogy ez az egy van, és nincs másik lehetőség.
Sokan
szeretnének valamit hagyni maguk után, ha elmennek, de mi lehet az? Esetleg az
Eifel torony, a Lánc híd, vagy a Tai Mahal? Igen-ezek maradandó dolgok, de az
ember mögülük is elveszik, nem tudjuk kik voltak, akik ezeket a csodákat
megalkották, az élet nincs mögöttük. A feledés homályába vesztek ők is, hiába
alkottak ilyen monumentális építményeket.
Tanulság
számomra ebből is az, hogy ne mások elvárásainak, ne mások szeretetét
hajszolva, ne a múlandóságtól való félelem vezéreljen bennünket az úton, hanem
csak egyszerűen maradjunk emberek és élvezzünk minden pillanatot.
„Úgy élünk,
mintha nem halnánk meg soha, de úgy halunk meg, mintha soha nem is éltünk
volna.”
